ENGLISH VERSION
The Night’s Low
​
The night’s low burning down begins with birds,
a hail of coal tits over the freshly painted blocks,
a dawn-time skirmish kicks off at the feeder. Insects all
exhausted now, beaks bore less at doors and windows,
in cracks in walls. Glutted with meat. After carcasses
and rank worms, the house strewn with birdseed
on the balcony outside is salvation itself. I exaggerate:
it’s a French balcony, without so much as a run-up
to the sheer drop. Here I while down agonising time.
I leap from the fourth into the lives of the next block,
which, come spring, are screened behind the greenery
and later still, in the playground, water drips on heads
from external air conditioning units. Absent squeals
nestled on winter’s shoulder: I endure the game
with the quiet of animal boredom. As dawn breaks
on our side faces whiten, the far board remains in shade,
so begins the day, the pawns fall in and disappear again
behind the window rows of squares. There’s no saying, who’s
with us, who’s against us, who’s calculating and who decides when. Afterwards, sitting above my coffee cup, it’s not easy
to recall the other’s moves, how many birds there were,
how they descended from the sky, in how many minutes
how many new attacks, new directions, I blundered,
as my attention drifted from the motion that unfurled
behind the chequered panes, towards the other screen.
On the telly ran the spluttering diesel service of
other dips and dives, near-truths and fake news.
Concrete evidence of inorganic life, of our mechanical
make-up, batteries charged with fear of the other, pecking
amongst the sighs and moans of a fear of extinction:
get out while you can, whoever can. A clutch of us
remained, less even than the coal tits who take over
when the rest of us have fled the forest wildfire. Poetry
will only hold truth when, as with a seed, they ground
language down, and none are left to peck at pixels.
Still, in which direction can we flee to stop
financed moves supporting opportunities? Living
a version of ourselves, playing out every combination,
that’s freedom. No more complex than open ridicule
of infinitely stretching distances between two points.
The crux will still come down to death’s command,
a created moment, when it’s no longer worthwhile
naming names. From then on in, neither tram’s ding,
nor train’s dong would carry on any wind to reach
any window. You could talk about yourself, or something else
somewhere else, in some other way, lifted up
no matter how, from that point on, the crux itself the crux,
the irreducible, the void. Although you could go on,
after this perfect day, desire’s all spent. Your memory gone
then comes as consolation, no more lies to be heard,
because at night objects blend together to blurs.
In the air, and down below, trees work on as they did,
for whatever is left to give, live, give, live, live.

Translated by Owen Good
„The crux will still come down to death’s command,
a created moment, when it’s no longer worthwhile
naming names. From then on in, neither tram’s ding,
nor train’s dong would carry on any wind to reach
any window.”
 
„Although you could go on,
after this perfect day, desire’s all spent. Your memory gone
then comes as consolation, no more lies to be heard,
because at night objects blend together to blurs.”
 
„A clutch of us
remained, less even than the coal tits who take over
when the rest of us have fled the forest wildfire. Poetry
will only hold truth when, as with a seed, they ground
language down, and none are left to peck at pixels.”
ORIGINAL TEXT

Az éj felé

Az éj felégetése a madarakkal kezdődik,
széncinegék támadnak a frissen festett tömbök felől,
hajnali forgatag indul az etetőben. Már elkoptak
a poloskák, ezért a csőr kevesebbet matat a nyílászárók
és a fal közti résekben. Csömör a hústól. A hullák
és ocsmány férgek után a napramagokkal telehintett bódé
az erkélyen maga a megváltás. Így nevezni persze túlzás,
kilépő csak, ahonnan még lendületet sem vehet az ember
egy jókora zuhanáshoz. Itt töltöm a végigkínlódott időt.
Olykor átesek a negyedikről a szomszéd tömbök életébe,
amelyet tavasszal megint elrejtenek a lombok,
aztán a játszótéri gyerekek fejére a víz újra csöpögni kezd
a klíma kültéri egységéből. Hiányzó sikítozás
a tél vállán fészkelődve: az állati unalom csöndjével
szenvedem el e játszmát. Hajnalban a mi oldalunkon
kifehérednek az arcok, míg a túlsó tábla árnyékban marad,
így indul a nap, felsorakoznak és újra elbújnak a bábuk
az üveges négyzetek mögött. Nem tudni, kivel
vagyunk, ki ellenünk, ki kalkulál és a mikorról ki dönt.
Utólag, már ülve a kávém fölött, nehéz vissza-
idézni a másik léptéket is, hogy mennyi madár
és hogyan került elő az égből, hány perc alatt
pontosan miféle irányváltásokat vétettem el,
amíg a négyzetrácsos üveg mögött bontakozó mozgás
helyett a másik képernyőre vetült tekintetem.
A tévében másféle magasságok és mélységek,
szinte igazságok és álhírek füstölgő járata robog.
Bizonyíték a szervetlen életre, hogy gépek
vagyunk, az idegentől való rettegéssel feltöltve,
és csipegetünk a kihalástól való félelem jajai közt:
menekül, aki menekülhet. Annyian sem maradtunk,
mint a cinegék, akik majd kézbe veszik az irányítást,
ha mind kijutottunk az égő erdőből. Akkor lesz csak igaz
a költészet, ha majd ők, mint naprát, széttörik szépen
a nyelvet, és nem marad, aki felcsipegesse a képpontokat.
De merre induljunk, hogy ne legyen több
nagy helyzetet szolgáló, fizetett mozdulat? Élni
a magunk változatát, kijátszani minden kombinációt,
ez a szabadság. Semmi bonyodalom, csak a pontok
közti végtelen távolságok kinevetése nyitott szájjal.
A lényeget úgyis a halál parancsolja össze,
pillanatot teremt, mikor már nem érdemes
kimondani a neveket. Aztán sem a villamos bimjét,
sem a vonatok bamját nem sodorja többé közel a szél
az ablakokhoz. Majd beszélhetsz magadról, egyebekről
valahol máshol, valahogy másként, felemel úgyis,
aki felemel, és ettől kezdve a lényeg lesz a lényeg,
a bonyolultan egyszerű, a semmi. Mehetnél még,
de a boldog nap végén már nem akarsz sehová. Az emlék-
vesztés megnyugtat, többé senki nem hazudhat,
mert a dolgok az éjben végleg összecsúsznak.
Csak a fák dolgoznak tovább a levegőben és lent, mélyen,
hogy ami maradt: vesszen, éljen, vesszen, éljen, éljen.
​​„A lényeget úgyis a halál parancsolja össze, 
pillanatot teremt, mikor már nem érdemes 
kimondani a neveket. Aztán sem a villamos bimjét, 
sem a vonatok bamját nem sodorja többé közel a szél 
az ablakokhoz.”
 
„Mehetnél még,
de a boldog nap végén már nem akarsz sehová. Az emlék-
vesztés megnyugtat, többé senki nem hazudhat, 
mert a dolgok az éjben végleg összecsúsznak.”
 
„Annyian sem maradtunk, 
mint a cinegék, akik majd kézbe veszik az irányítást, 
ha mind kijutottunk az égő erdőből. Akkor lesz csak igaz
a költészet, ha majd ők, mint naprát, széttörik szépen 
a nyelvet, és nem marad, aki felcsipegesse a képpontokat.”

Áfra​ János 

János Áfra was born in Hajdúböszörmény in 1987. He is a hungarian poet, dramawriter, art critic and editor of Alföld literary magazine. He studied literature and philosophy at the University of Debrecen, where he is an instructor at present. He has published three books of poetry: Glaukóma (Glaucoma) in 2012; Két akarat (Two Wills) in 2015; Rítus (Ritual) in 2017. He has got with Zsuzsanna Szegedi-Varga a bilingual artist’s book, which title is Termékeny félreértés / Productive Misreadings (2020). Áfra was awarded two Hungarian debut prizes: Makói Medáliák (Mako's Medal, 2013), Gérecz Attila-díj (Attila Gérecz Prize, 2014), and got other prizes and scholarships, for example Horváth Péter Irodalmi Ösztöndíj (Péter Horváth Literary Scholarship, 2016).

Discover more