ENGLISH VERSION

My Changing Spaces

“Just now we can’t go out. We couldn’t go out yesterday, neither can we tomorrow, and so, in the absence of anything better, we’re left with today.” Feuilleton, Janka Fodor.
​
My children’s room was around six square metres. It’s small, too small, they would say, but everything I needed squeezed in. Bed, shelves, desk, built-in cupboard. The home to my treasures. I decorated the table-top with jewellery boxes, pencil holders and bunches of dried flowers. The reading light, the cup without a handle, the vase: all had a special place on my writing-desk.
There were two cushions on my bed, their covers of the same material as the wall coverings. I loved that bed; earlier it had been my father’s. One Sunday afternoon my little brother and I built a bunker on it made from chairs and blankets; I placed a cap on my head although it was summer, and here we hid and disappeared in the gloom among the chair-legs, in a more-or- less six-square-metre bedroom of a third-floor apartment in a provincial housing estate.
Five of us shared my first hostel room. There were two bunks and a single bed, and four or five desks, how many I don’t remember precisely. We shared a single tap to wash from, and the fire regulations permitted us one kettle and one sandwich grill. I had one of the lower bunk beds, which stood about three steps from my desk, which I had decorated with self-adhesive wallpaper on my arrival. There I ate and there I studied, or didn’t eat and didn’t study, depending upon my frame of mind. It was a good place, facing the window; I had a view of the whole room and, in the right light, the foot of Jakab Hill, too. From each bed and desk there emanated rustling, whispering, laughter and crying, but we were together.
Then came rooms rented with friends, with strangers, and the apartments of lovers. Pre-fab, the older houses of the bourgeoisie, modern ground-floor, next to the main road, in the historic old town, with a balcony, with a postage-stamp garden, claustrophobic, homely, practical, temporary. Ten years, eight rooms.

​What always held my interest was what was beyond the walls. What was across the meadow, beyond the river, where the main road led, what lay the other side of the hill. This has excited and unsettled me for as long as I can remember.

And it took another country for me slowly to comprehend: that going, staying, being, essentially all meant the same thing.
Cramped or spacious, I myself am the space. As a little child under the table and hidden among the chair-legs I had known that it was not me who was in the world, but the world that was within me. And then for years I was distracted by an illusory horizon.

​Just now we can’t go out. I can’t go to work; my son can’t go to kindergarten. We couldn’t go yesterday, neither can we tomorrow, and so, in the absence of anything better, we’re left with today. We build a bunker in the lounge from chairs and blankets, my son and I. We’ll furnish it: it will have a kitchen, bedroom, bookshelf, a basketball backboard out of paper, a car park, cats and a lion, oh, and an airport. Once again, I too am a child, hiding, absorbed in the moment.

Now we eat, now we sleep, now we simply are.

2020 English translation © Andrew C. Rouse
ORIGINAL TEXT

Változó tereim

„Most épp nem mehetünk ki. Nem mehettünk tegnap, és még holnap sem, így marad jobb híján a ma”. Fodor Janka tárcája.

A gyerekszobám nagyjából hat négyzetméteres volt. Kicsi, kicsi, mondogattuk, de belefér, ami kell. Ágy, polc, íróasztal, beépített szekrény. Kincseim lakhelye. Az asztalt ékszerdobozokkal, ceruzatartókkal, szárazvirág-csokrokkal dekoráltam. Az olvasólámpa
helye, a fületlen csésze helye, a váza helye az íróasztal egy meghatározott pontján.

Az ágyamon két díszpárna volt, anyaguk megegyezett a falvédőével. Szerettem ezt az ágyat, korábban apám használta. Egy vasárnap délután öcsémmel bunkert építettünk rajta székekből és pokrócokból, én sapkát húztam a fejembe, pedig nyár volt, elbújtunk és felszívódtunk itt, a kisvárosi lakótelep egyik harmadik emeleti lakásának nagyjából hat négyzetméteres hálószobájában, a széklábak közötti félhomályban.

Az első kollégiumi szobámban öten laktunk. Két emeletes és egy egyszemélyes ágy, négy vagy öt íróasztal ‒ erre nem emlékszem pontosan. Tisztálkodáshoz egyetlen csapon osztoztunk, tűzveszély miatt csak egy vízforraló és egy szendvicssütő volt a megengedett. Én az egyik emeletes ágy alsó részén laktam, mellette, nagyjából három lépés távolságra állt az íróasztalom, amelyet a beköltözéskor öntapadós tapétával dekoráltam. Ott ettem és tanultam, vagy épp nem ettem, sem nem tanultam, lelkiállapottól függően. Jó helyen volt, ablakkal szemben, ráláttam az egész szobára, megfelelő fényviszonyok mellett még a Jakab-hegy lábára is. Neszezések, suttogások, röhögés, sírás, ki-ki a maga ágyán vagy íróasztalánál, de együtt.

Aztán albérletek barátokkal, ismerősökkel és ismeretlenekkel, szerelmek lakásai. Panel, régi polgári, modern földszinti, főút mellett, óvárosban, erkélyes, kis kertes, nyomasztó, otthonos, praktikus, átmeneti. Tíz év, nyolc szoba.

Hogy mi van a falakon túl, az érdekelt mindig. Hogy mi van a réten túl, a folyó mögött, hogy hova visz a főút, vagy hogy mi van a hegy másik oldalán. Ez izgatott, ez nyugtalanított, ameddig csak vissza tudok emlékezni.​

S egy másik ország kellett hozzá, hogy lassanként megértsem: menni, maradni, lenni, tulajdonképpen ugyanazt jelenti.

Szűk vagy tág, a tér én magam vagyok. Kisgyerekként, asztal alatt, széklábak között megbújva, még tudtam, nem én vagyok a világban, hanem a világ van bennem. Aztán évekre kizökkentett egy látszólagos horizont.

Most épp nem mehetünk ki. Nem mehetek dolgozni, a fiam nem mehet óvodába. Nem mehettünk tegnap, és még holnap sem, ez biztos, így marad jobb híján a ma. Bunkert építünk a nappaliban, székekből és pokrócokból, a fiam meg én. Berendezzük, lesz benne konyha, hálószoba, könyvespolc, kosárlabdapalánk papírból, egy parkoló, macskák és egy oroszlán, meg egy repülőtér. Gyerek vagyok én is újra, elbújva, felszívódva a pillanatban.

Most eszünk, most alszunk, most csak úgy, vagyunk.

Janka Fodor

Between 2005-2015 Janka Fodor (1987) lived in Pécs, where she attended university and subsequently taught English and Hungarian as a foreign language at Pécs University. She has been publishing short stories and feuilletons since 2013, primarily in the Pécs literary journal Jelenkor. In 2018 her short story Marit also appeared in Romanian translation and was selected for the Novellas of 2019 anthology. At present she lives in Oslo, Norway, where she works as an English teacher.

Discover more